A hivatalos Batman-filmkánon jelenleg a Columbia két moziszériájával kezdődik és Christopher Nolan trilógiájánál ér véget, ám ez soha nem akadályozta meg az élelmes filmkészítőket, hogy elkészítsék saját olvasatukat a Sötét Lovag univerzumáról (akár azon az áron, hogy ezzel kivívják a DC rosszallását.) Az avantgárd ujjgyakorlatoktól a pornófilmeken át a nonprofit fanvideókig terjedő kánonon kívüli korpusz mindenesetre legalább annyi életre szóló élménnyel kecsegtet, mint maguk a hivatalos filmverziók. (Ennél is több Batmant friss Batman-számunkban, ennél is több trasht pedig a trashfilmmel foglalkozó számunkban találtok.)

La mujer murciélago (1968)
A Batman-téma fülöp-szigeteki felfutásával egy időben (erről lásd kicsit lentebb) az Államok déli szomszédjai is előálltak egy saját olvasattal. A bő száznegyven filmes életművel büszkélkedő René Cardona 1968-as produkciója frappáns válasz a két évvel korábban készült, Jerry „úgyis megnézik” Warren Batwoman-filmjére (The Wild World of Batwoman), és szemben a hírhedten gátlástalan rendező-producer quickie-jével, jóval több izgalmat tartogat (ráadásul színes). A mexikói verzióban Batwoman természetesen nem csupán szuperhős és dúsgazdag arisztokrata, de népszerű pankrátor is, akinek ezúttal egy luchadorokat gyilkoló őrült tudóssal (és annak hű szolgájával, Igorral) kell megküzdenie. Híven tükrözve a mexikói tömegfilm motívumhalmozási kényszerét (lásd még:Santo and Blue Demon Against the Monsters), a La mujer murciélago bizarr keveréke a pankrátorhorrornak, a Batman-mítosznak és A fekete lagúna szörnyének, tűzpiros halemberei pedig hosszú éjszakákon át kísérthetik óvatlan nézőjét.

Bat Pussy (1973)
A pornóipar mindig kiemelt figyelemben részesítette a szuperhősök sikamlós kalandjait, így kevéssé meglepő, hogy az első Batman-ikonográfiát használó XXX-mozi már a hetvenes évek elején elkészült (három évvel beelőzve így az Acélembert, aki csak az 1976-os Soupermanben kezdett pajzánkodni). A kereken ötven perces játékidővel bíró Bat Pussy készítői – érthető okokból – lefelejtették magukat a stáblistáról (mi több, magát a stáblistát is a filmről), ettől függetlenül munkájuk máig büszkén viseli a „valaha készült legrosszabb pornó” eposzi jelzőjét. Ugyanis annak ellenére, hogy hősei a játékidő tetemes hányadát meztelenül és egymás genitáliáit böködve töltik, a Bat Pussy meg sem próbál érzéki izgalmakat kelteni nézőjében: a két szálon futó cselekmény egy negyvenes pár elfuserált szexuális kísérletezését és a helyszínre indult Bat Pussy kalandjait részletezi, leginkább a korai John Waters stílusában. A hosszúra és kellemetlenre nyúlt aktus során hősei olyan válogatott kegyetlenségeket vágnak egymás fejéhez, amiket Neil LaBute is megirigyelhetne („akkora a muffod, hogy nem gyerek jön ki belőle, hanem szörnyeteg”), az ezalatt ugráló óriáslabdán közlekedő Bat Pussy legizgalmasabb akciójelenete pedig az, amikor egy bokor tövében megáll vizelni. Az 1973-as kultfilm a hardcore-ral fertőzött camp minősített esete, miközben a belőle áradó mizantrópia az emberundorral terhelt ezredfordulós indie-mozikat előlegezi.

The Super Cops (1974)
Gordon Parks (Shaft) zsarufilmje némiképp kakukktojás a listában, mivel Batman (vagy női megfelelője) nem szerepel benne. Ugyanakkor a populáris kultúra felettébb tanulságos működési módját prezentálja: David Greenberg és Robert Hantz közrendőrök a hetvenes évek elején kezdtek hadjáratba a brooklyni alvilág ellen, amivel kiérdemelték a „Batman és Robin” becenevet. Az L.H. Whittemore dokumentumregényét (The Super Cops: The True Story Of The Cops Called Batman and Robin, 1973) adaptáló mozi jelzésszinten használja a Batman-motívumkészletet – elsősorban a logót –, és mintegy ellenpontozva a korabeli szuperhős-filmek matiné-jellegét, karcos blaxploitation-közegbe helyezi elszánt, de hétköznapi bűnüldözőit. AThe Super Cops a hatvanas-hetvenes évek camp-paródiáival szemben realista kezelésben részesíti a szuperhős-mítoszt, ahol a gettófalakra felfújt Batman-graffiti a képregénykockák tündérmeséi helyett a nagyon is valóságos, köztünk élő hősökre utal.

Alyas Batman en Robin (1991)
Természetesen a hollywoodi franchise-ok rettegett kizsákmányolói is több ízben lecsaptak a Batman figurájára: a török filmgyártás a Bedmen Yarasa Adam című 1973-as eposzban dolgozta meg a sötét lovagot, a filipino filmipar pedig a hatvanas évek második felétől kezdve ontotta az olyan szórakozató denevér-mutációkat, mint az egyúttal a Bond-filmek sikerét is meglovagló James Batman, a Batman Fights Dracula vagy a helyi komikusok színe-javát felvonultató jelen produkció. Ahogy az a vonatkozó paródiákkal lenni szokott, Tony Reyes filmje elsősorban az Adam West-féle tévésorozatra épít, ám annál jóval eklektikusabb zsánerkatyvaszt kotyvaszt a szuperhősök köré. Az Alyas Batman en Robinegyszerre ifjúsági romkom, szuperhősfilm, musical és még rettentő romlott gengszterek is feltűnnek benne, ám hasonszőrű társaival ellentétben igen szórakoztató darab – ami főképp annak köszönhető, hogy készítői eleve komédiának szánták. Aki szereti a táncos tömegjeleneteket vagy szeretné látni Jokert igazán nagy bajusszal (amit meg sem próbáltak elsminkelni, mint az 1966-os mozifilmben), annak kihagyhatatlan.

Return to the Batcave: The Misadventures of Adam and Burt (2003)
Az ABC hírhedt Batman-tévésorozatának utóélete – a számtalan, hasonlóképp parodisztikus stílusban készült feldolgozásokon túl Batman és Robintól Batbabe-ig– nagyrészt kimerült az internetes mémgyárak termékeiben, illetve abban a meghatározó különbségtételben, hogy van mivel szemben pozícionálni az elmúlt évek komolyabb-komorabb interpretációit. De pár évvel az anim-gifek és szemléltető Youtube-videók dömpingje előtt és párral Schumacher duplázása után, az eredeti médiumban is megszületett a camp-Batman halkszavú őszikéje. Paul A. Kaufman tévéfilmjében Adam West (Batman) és BurtWard (Robin) is időskori önmagukat alakítják, akiknek a nyugdíjasévek unalma helyett a múlt homályából előbukkanó gonosztevőkkel kell megküzdeniük. A Return to the Batcave kevésbé harsány, mint előzménye – a denevér-jelmez is csak flashbackekben tűnik fel –, de így is kedves mementója egy olyan korszaknak, ahol a szuperhős-lét nem életre szóló traumát, hanem non-stop farsangi bulit jelentett.

Batbabe: The Dark Nightie (2009)
A Bat Pussyból áradó tömény lelki nyomor viszonylag hamar agyonnyomja a camp-esztétika eredendő játékosságát, így aki szexszel fűszerezett Batman-komédiát keres, valószínűleg jobban jár A sötét lovag farvizén evickélő Batbabe-bel (ami nem keverendő az azonos című, meglehetősen unalmas 1995-ös hardcore pornóval). John Bacchus erotikus betétekkel feldobott low-budget szexkomédiájában Wendy Wane rúdtáncosként tengeti mindennapjait egy lerobbant bárban, munkaidőn kívül pedig latexgúnyába bújva üldözi Bacchum City gonosztevőit. A Batbabe banális kamaszfantázia, ami ráadásul pont olyan, mintha fantáziáló kamaszok forgatták volna, de erősebb pillanataiban sikerrel reprodukálja az iskolai fiúvécék homályában elhangzó trágár tréfák penetráns bukéját – mert a folyton kukkoló és maszturbáló Jerker óriási vibrátor-kopteréhez vagy a Robin-gúnyába bújtatott két mázsás afro-amerikai úriemberhez bizony nem árt a tizenéves lélek kifinomult humora.

Grayson (2004)
A lassan önálló műformává fejlődő (ál)trailer a rajongói filmkészítés egyik bástyája, ahol nem szükséges fennakadni kauzális láncokon, költségvetésen vagy dramaturgiai íven, az intenzív élményhez elég néhány frappáns egysoros és pár ötletes szcénatöredék. Hat perces játékidejével aGrayson igazi monstrumnak számít a trailer-ligában, ráadásul az író-rendező-címszereplő mindenkit belezsúfolt, aki csak számít a Batman-mitológiából. Megidézve a Hush vagy a Long Halloweentablószerű szerkesztésmódját, a Graysonban – ami a Batman halála utáni kakasviadalokat részletezi – legalább egy villanásnyi szerep jut a DC-univerzum számtalan ikonjának, Pingvintől Wonder Womanig. A kisfilmet először egy képregény-találkozón mutatták be, ahol azonnal a rajongók egyik kedvencévé vált (ami kidolgozottságának fényében nem is csoda) – erre adott reakcióként a DC, szerzői jogokra hivatkozva, megtiltotta a további fanvideók nyilvános vetítését. Kiváltképp izgalmas, hogy a Grayson koncepciója (Robin mint Batman örököse) adja a Nolan-trilógia konklúzióját is A sötét lovag – Felemelkedésben.

Robin’s Big Date (2005)
Sam Rockwell (Hold, Egy veszedelmes elme vallomásai) mint Batman, Justin Long (Vadbarmok, Zack és Miri pornót forgat) mint Robin. A szereposztás már önmagában elegendő lenne, hogy James Duffy rövidfilmje bekerüljön az obskúrus Batman-tríviák nagykönyvébe, de ráadásul a Robin’s Big Date még a paródiavideók kényszeres humorizálásától is megszabadul, így túllépve a Frogman Vs Batman-típusú produkciók nagy tömegben igen fárasztó sematizmusán. Sokkolónak szánt crossover helyett a Robin’s Big Date egy szimpla geg szimpla kivitelezése: Robin megpróbál becsajozni, de partnere folyton keresztbe tesz neki, egy puccos étterem félreeső asztalánál mind kellemetlenebb párbeszédekbe kavarodva szerelemről, szexről, gyengédségről (meg persze barátságról). Nolan Batman-univerzumát számtalan fanvideó bővítette tovább (lásd például a The Rat vagy a Puppet Master című kisfilmeket), a Robin’s Big Date viszont a szépemlékű Adam West-verzióhoz írt bájos lábjegyzet, melyben a tiritarka kosztümök teljes fényükben ragyoghatnak a tévéképernyő után a számítógép monitorján is.

Batman: Ashes to Ashes (2009)
A rajongói kisfilmek készítői számára a Batman-mitológia gyakran jelent méretes játszóteret, ahol a különféle ötlethalmok megvalósításai elsősorban a technikai felkészültség demonstrációját szolgálják – általában a sztori rovására, lásd a Batman: Dead End című produkciót, ahol meg kell elégednünk azzal az attrakcióval, hogy a Denevérember Jokeren kívül összeakad még néhány valóban bravúrosan kivitelezett Predatorral és Aliennel. Az Ashes to Ashes valamivel magasabbra tette a lécet, nem pár új rémet vet Gotham bugyraiba, hanem Batmant egy teljesen másik városba – a legbűnösebbe mind közül. Samuel Bodin és Julien Mokrani szürreális kisfilmjében a Denevérember Frank Miller Sin Cityjében kezd bosszúhadjáratba Alfred meggyilkolása után, miközben bámulatosan gerjed össze a két – egyébként nem túl távoli – fikciós univerzum, köszönhetően a mindvégig Miller képregényfolyamát (és annak filmadaptációját) idéző vizuális világnak. A francia nyelv pedig végképp zavarba ejtő többlettel ruházza fel az Ashes to Ashesalámerülését a neo-expresszionista képalkotás és a misztikummal vegyített hardboiled-krimik denevérbarlangjába.

City of Scars (2010)
A Bat in the Sun Productions kulcsembere, Aaron Schoenke jelenleg talán a legelszántabb fanvideó-iparos Batman-témában: az 1984-es születésű író, rendező, operatőr és színész (általában Nightwinget alakítja) a 2003-as Dark Justice-szal kezdte rövidfilm-sorozatát, amit azóta számos, lazán összefüggő folytatás követett. A 2010-es City of Scars kétségkívül Schoenke magnum opusa: Joker egy sikeres szökés után (ennek körülményeit a 2005-ös Patient J-ben ismertük meg, ami erősen emlékeztet F. Paul Wilson a friss lapszámban is olvasható novellájára) szokás szerint tombolni kezd Gotham City-ben, Batman pedig kíméletlenül keresztülvágja magát a város alvilágán, hogy a nyomára akadjon. Schoenke Batman-interpretációja nyilvánvalóan a nyolcvanas-kilencvenes évek komor hangvételű képregényeire épül (különös hangsúllyal Alan Moore Gyilkos tréfáján és Alan Grant munkáin), ami máris kiemeli a paródiavideók és filmtechnikai demonstrációk tömegéből, de az igazi ütőkártyája mégis a Jokert alakító színész. Paul Matthew Miller (született: Molnár) ugyanis szerencsés fejszerkezetén túlmutatóan tölti fel kisképernyőn is hatékony karizmával a bűn bohócát, aki ráadásul (szemben Nicholson vagy Ledger kerekfejű Jokerével) végre tényleg emlékeztet a képregénylapok lóarcú tréfamesterére.