Visszagondolva az 1982-es kult-sci-fi három évvel ezelőtti folytatására, mindössze két dolog maradt meg vele kapcsolatban: a tekintélyt parancsoló IMAX-látványosság, illetve a Daft Punk remek soundtrackje. És ugyan a Feledés eredeti – még ha motivikus szinten ismerős elemekből is összerakott – ötleten alapszik, az építészmérnöki múlttal és professzorasszisztensi jelennel bíró Kosinski ismét fejvakargatásra készteti az ítészt. Filmje majdnem el tudja hitetni magáról, hogy valami több, valami jobb, valami új, ám a stáblista gördülésekor érzett frusztráció inkább a ki nem aknázott potenciálra hívja fel a figyelmet. Férfiasan bevallom, drukkoltam a Feledésnek, tán pont ezért vagyok ennyire csalódott. Az általában megbízható Tom Cruise ebben hús-vér Wall-E-ként tartja karban a földönkívüli inváziótól sújtott sárgolyónkon tüsténkedő masinákat, míg rutinszerű hétköznapjai vérszomjas dögevők és néha-néha felvillanó emlékfoszlányok miatt borúsak. De vajon ki lehet az álmaiban felbukkanó titokzatos nő? Egy lezuhanó űrkabin formájában hamarabb választ kapunk a kérdésre, mint szeretnénk…
Kosinski aprólékosan megálmodott világot tár elénk, gyönyörűen kivitelezett sci-fi kellékekkel és díszletekkel, ahogy az is dicséretes, hogy a stáb vette a fáradtságot és valóban elrepült a forgatásra kiszemelt varázslatos helyszínekre. (Lélegzetelállítóak a Sony lejújabb fejlesztésével, a CineAlta F65 kamerával Izlandon felvett tájképek!) Delejes, magával ragadó a kezdés, egyszerre baljós és robosztus, a káprázatos kompozíciók alatt – amelyek nagy részét szívesen látnám a falamon bekeretezve – ezúttal a francia illetőségű M83 elektronikus banda dallamai szólnak, hipnotikus hatással. (Ekkor Vangelis munkássága, és a Szárnyas fejvadász alatt dübörgő ritmusok, szintifutamok ugrottak be, ami kétségkívül jó jel.) Keserédes nosztalgiával átszőtt élményszámba megy, ahogy a Cruise által alakított Jack Harper szemén keresztül látjuk egykor volt világunkat, miként a kollégájával (élettársával?) folytatott (munka)viszonya is izgalmas kétértelműséggel exponálódik. Azonban amint lassacskán felfoszlik a Harper életét körülvevő látszat fátyla, úgy inog meg a Feledés dramaturgiai talapzata is.
Kétségtelen, hogy a játékidő végéig kitart a Kosinski által megálmodott világ wow-faktora, de ez kizárólag a tükröződő-csillogó felszínre vonatkozik, tartózkodván a spoilerektől: a bonyodalom beindulásától tartogatott fordulatok egyike sem fogja meghökkenteni a rutinos mozilátogatót. Sokkal szívesebben elnéztem volna Harper monoton hétköznapjait, mert bizony minél több a párbeszéd, és minél több figura lép a képbe, annál inkább feltűnő, hogy a dialógok bizony bicegnek, ahogy ritmusproblémák is vannak, egy-egy mellékszereplő kidolgozására pedig kevesebb időt szántak, mint például az űrkarbantartó házának berendezésére, vagy egy-egy űrjármű megtervezésére. Ez kivált annak tükrében fájdalmas, hogy a film központi tematikája az identitás és az érzelmek (no és pont hiteles emóciókból van a legkevesebb), ráadásul Kosinskiék érezhetően igenis megpróbáltak épkézláb történetet összetákolni, legalábbis sokkal nagyobb energiát fektettek bele, mint egyes közelmúltbeli sci-fik alkotói. (A teljesség igénye nélkül: Skyline, A burok, A Föld inváziója: Los Angeles, Amikor megállt a Föld, Men In Black 3, Emlékmás.) Mégsem sikerül az Eredethez, a Holdhoz vagy a Looperhez mérhető, eredeti sci-fi opust összehozni, és ez abban az esetben senkit sem érdekelne, ha a Feledés is egy lenne az eszetlen popcornmozik között, de nem az. Mert szembetűnő, hogy sokkal, de sokkal több lehetett volna. Így viszont csak félig üres az a bizonyos pohár.
Utolsó kommentek