Pixarék első prequelje harsány és szórakoztató darab, ám mindez mégsem tudja palástolni a tényt, hogy a mikiegeres cég uralma alatt bizony kezdenek kiismerhetővé válni az egykor még újító társulat produktumai.

A Verdák 2-vel, tavalyelőtt vette kezdetét a gyanakvás időszaka. Ugyan nem ez volt a stúdió által elkövetett első folytatás, lévén a 2010-es Toy Story 3-mal trilógiává kerekítették az Ember vizsla tekintetétől távol életre kelő játékok sagáját, de az epizódról epizódra konzekvensen emelkedő minőségű filmeknél egy kósza fanyalgó sem bukkant fel a színen. Nem úgy a Verdák 2-nél! A túlnyomó többség szemérmetlen cash grab-ként, egy olyan alacsonyabb színvonalú termékként tekintett a filmre, ami észrevehetően a könnyű pénzszerzést és a merchandising csecsebecsék minél nagyobb számban való értékesítését tűzte ki céljául. (Ahogy az is sokatmondó, hogy épp a legkevésbé sikerült filmjükhöz kanyarítottak profitábilisnak vélt sequelt.) Az ezt követő – és nyomatékosítom: egyáltalán nem megérdemelten Oscar-díjjal kitüntetett – Merida, a bátornál a Verdák 2 nézése közben érzett fásult apátiát viszont már a düh váltotta fel: Pixar-filmet vártam, langy-közepes Disney-matinét kaptam egy kimondottan önző és ellenszenves hercegnőcskéről. És még komplett dalok is voltak benne. Dalok, az isten szerelmére!

Nem meglepő tehát, ha ezek után minimum a kétkedő pozíciójából vártam a Szörny Egyetemet, ám félelmem nagy része alaptalannak bizonyult. A Sully és Mike egyetemi éveit bemutató animációs film ismét a Pixarnál dolgozók túlburjánzó kreativitásáról ad tanúbizonyságot, még ha ez a kreativitás most elsősorban a szörny-univerzum és az azt benépesítő monstrumok megvalósításában, illetve egyes vizuális gegek szintjén merül ki. Mert a sztori legfőbb elemeit olyan klasszikus egyetemi vígjátékokból kölcsönözték, mint az örökbecsű Party Zóna (1978), illetve A suttyók visszavágnak (ahol a suttyó sajnos nem tökéletesen adja vissza az 1984-es Revenge of the Nerds-ben szereplő ’nerd’ jelentését). Ezek ismeretében viszont a Szörny Egyetem nem sok újat nem nyújt sem konfliktusok, sem karaktertípusok vagy az ezekből fakadó humor terén, ráadásul – igen lusta alkotói húzásként – a játékidő felét-kétharmadát egy kiszámítható végkimenetelű, többfordulós szörny-vetélkedő vékonka cselekményváza uralja. Természetesen számos bolyhos/ijesztő rém fordul meg a vásznon (le a kalappal a változatos kavalkád előtt), miközben Sully és Mike lassú összecsiszolódásának és a vesztesekből verbuvált Ocsmánykák csapatának drukkolhatunk. Az eleinte már-már bosszantóan közhelyes mondatváltásokon túllépve a film embervilágban játszódó zárlata és katarzisa adja vissza a Pixar Stúdióba vetett hitet, de ennek ellenére sem hagy nyugodni valami. A Pixar-filmek közül tán a Szörny Rt-ben bemutatott világ volt a legérdekesebb, legvibrálóbb, ami – a különböző hálószobákba nyíló ajtók analógiájára – történet-lehetőségek végeláthatatlan tárházát rejtette magában. És tán épp emiatt sajnálom, hogy egy szimpla prequel mellett született döntés.

(Most csak még izgatottabban várom Pete Docter felettébb ígéretes Inside Outját, ami egy kislány agyában fog játszódni…)

Kísérőfilm (Saschka Unseld: A kék esernyő)

Varázslatosan kivitelezett, hihetetlenül renderelt, szinte már megtévesztésig élőszereplős filmre hajazó fotorealisztikus szösszenet, melyben egy kék esernyő ered a szívének kedves piros esernyő után az esős nagyváros forgatagában. Nem instant Pixar-klasszikus (mint mondjuk a Day & Night vagy legutóbb a La Luna), de minden kétséget kizáróan tündéri, szívmelengető darab Jon Brion egészen éteri muzsikájával.