A The Day of the Doctorban nem kevesebb, mint három őrült lóbálja a szónikus csavarhúzóját! Azoknak, akik esetleg nincsenek tisztában az időutazó aliennel: ebben semmi szexuális duplafenekűség nincs. Viszont most itt lenne az ideje, hogy mindenki elkezdje nézni a sorozatot. 
Félévszázados születésnapját ünnepli a Guinness-rekorder brit széria. 1963-ban ismerkedtünk meg a titokzatos Doktorral, az idő- és térutazó gallifrey-i lakossal, akinek ötven év alatt tizenegy reinkarnációja hadart elképesztő monológokat a világmindenség menetrendszerint érkező megmentése közben. Az 1989-es leállást és egy 1996-os, sikertelen újraindítási kísérletet követően 2005-ben indult útjára az a Doctor Who, amit ma a legtöbben ismernek, köztük én is, mert bevallom, az 1963-89-ig futó klasszikus történetfolyammal csak érintőleges kapcsolatban állok. Engem a 2005-ös ráncfelvarrás után ragadott magával a TARDIS által keltett szédítő szélvihar. A brit és egyetemes popkulturális ikonná nemesedett Doktor oldalán azóta az univerzum legsötétebb, legvilágosabb, leghidegebb és legmelegebb szegleteiben is megfordultam, az emberiség szerteágazó történelmének számos kereszteződésén átszáguldottunk. Imádtam Christopher Eccleston doktorát. Mert meglepett és általa ismerhettem meg a Doctor Who-világot. Nyújtotta a kezét, és mindenkori társához hasonlatosan magával vitt. Imádtam David Tennantet, őt a legjobban. Mert a szívemhez nőtt. Gyönyörű drámai ívet rajzoltak neki. És imádtam Matt Smith-t, mert nagyon nehéz dolga volt Tennant után, s mégis derekasan helyt állt.
Nem fogok fanyalogni. Mert nincs miért. Sokan úgy tartják, hogy az elmúlt nyolc évben igen ingadozó minőségű volt a sorozat színvonala, főleg ami a forgatókönyvírók teljesítményét illeti. De hát – kérdem én –, ha olyan epizódok jelentik a Doctor Who-csúcsteljesítményt, mint a Dalek, a The Empty Child/The Doctor Dances, a Bad Wolf/The Parting of the Ways, a The Christmas Invasion, a School Reunion, a The Girl in the Fireplace, a Blink, a Fear Her, a Gridlock, a Smith and Jones, a 42, a The End of Time, a Midnight, a The Stolen Earth, a Journey’s End, a The Eleventh Hour, a The Pandorica Opens/The Big Bang, a Vincent and the Doctor, a The Doctor’s Wife vagy épp az Asylum of the Daleks, akkor időnként tényleg akkora tragédia, ha becsúszik egy-egy ezeknél (hangsúlyozom: ezeknél) szerényebben sikeredett rész? Na ugye, hogy nem. Minden egyes alkalommal magukkal ragadó kalandokban volt részem a sorozatot nézve, a Doctor Who-intézményt körülölelő félelmetesen masszív kreativitás és találékonyság rendre mosolyra bírta vagy éppen csodálkozásra tátotta szám. Vagy egyszerre mindkettőre. Arról nem is beszélve, hogy szívroppantó drámai pillanatokban sem volt hiány, ahogy azon is hamar túl lehet, sőt, túl is KELL lendülni, hogy a komputertrükkök, a díszletek, a maszkok, a jelmezek egy hollywoodi szuperprodukciókat szokott szemnek még akár meglehetőst bumfordinak is tűnhetnek. Mindez nem számít, mert a Doctor Who, mint a TARDIS fülkéje: „belül” sokkal nagyobb. Tökéletes, írói bravúrral övezett szintézisben van minden. És a klasszikus sorozatot is figyelembe véve az amúgy is lenyűgöző szériákat gyártó brit televíziózás egyik megkérdőjelezhetetlen csúcsáról beszélhetünk.
A jubileumot a szériára amúgy is jellemző „event”, vagy, ha úgy tetszik, „special” epizóddal, a The Day of the Doctorral ünneplik: Smith, a jelenlegi Doktor mellett visszatér Tennant – amúgy tizedik – Doktora, és a legendás John Hurt alakításában egy eleddig ismeretlen, háborús Doktor (War Doctor). Mivel címszereplő, kétszívű Time Lordunk sosem hal meg, csak regenerálódik, az újabb és újabb fizimiskájú figurákat nem teljesen új alakként, hanem egy karakter újabb aspektusaként érdemes megközelíteni. Már csak ezért is izgalmas, hogy most egyszerre három reinkarnáció van jelen, és együtt vagy generációs vitát folytatnak, vagy épp egymást cikizik. A készítők ezzel az epizóddal pofás kis „szerelmes levelet” írtak a rajongóknak, ami egyrészt abban csúcsosodik ki, hogy hemzseg a korábbi eseményekre, szereplőkre és Doktorokra tett utalásoktól, de hála Bo Arcának, nem csak szimpla tisztelgő főhajtásról beszélhetünk. Végre, végre, végre, végre, végre megtudhatjuk, hogy mi is történt akkor, mikor a Doktor úgy döntött, hogy a Time Lordok és a Dalekek között dúló pusztító háború végére drasztikus pontot tesz – a sokat emlegetett genocídium aztán alapjaiban határozta meg a figurát. Az I. Erzsébetet, Gallifrey-t, napjaink Londonját és az 1975-ös debütálásuk óta először képernyőn lévő alakváltó Zygonokat is érintő sztori ismét hemzseg a pazar ötletektől (időkapuként szolgáló festmények), a háború képsorai pedig a sorozat egészéhez mérve is grandiózusak. A visszatérő Tennant ismét brillírozik (egy nyúlnak idézett monológja egészen frenetikus), a Gallifrey népét illető dilemmák pedig nem csak a 2005-ös sorozat elejére csatolnak vissza, hanem a megoldás tükrében újabb célt (vagy, ahogy a Doktorok mondják: úticélt) jelentenek az örökké nyughatatlan tér-időutazónak. (Vagyis tér-időutazóknak, mert mesés Doktor-összefogásra van ám szükség, hogy a mindenható szónikus csavarhúzó-tulajdonosok ismét győzedelmeskedni tudjanak.)
Jelenleg pedig úton van a Doktor tizenkettedik reinkarnációja – ahogy azt a The Day of the Doctorban egy szemvillanás erejéig láthattuk is –, akit Peter Capaldi alakít majd. Ő leginkább a zseniális The Thick of Itből és esetleg az az alapján készült In the Loopból lehet ismerős. Az őrjöngve káromkodó – lásd lejjebb – Malcolm Tuckertől persze szó szerint és átvitt értelemben is fényévekre lesz a Doktora, már csak a korhatárt illető aggályok miatt is. Mindenesetre, és az ő profán szellemiségét tiszteletben tartva: kurvára várjuk a folytatást, és, hogy mivel fog előrukkolni a Capaldi attitűdjével újjászületett gallifrey-i Time Lord.
Utolsó kommentek