Oscar-les: legjobb animációs film jelölt
Kettő az egyben: kitűnő családi film nem kifejezetten családi témakörben, varázslatos stop motion film egy kifejezetten CG-animáció uralta időben.
Az Aardman Stúdión kívül, akik legutóbb a Kalózok – A kétballábas bandával tisztelegtek Willis H. O’Brien és Ray Harryhausen stop motion hagyatéka előtt, leginkább a Laika Entertainmentnél hajlandóak bábokat gerincroppantó munkával, kockáról kockára, mozdulatról mozdulatra életre kelteni. Előző, Oscar-díjra jelölt remekük, a Henry Selick-dirigálta Coraline és a titkos ajtó után ismét különc gyerekszereplőt állítanak két világ találkozási pontjához, és nagy kalamajkák közepette ismét a család mikroközösségét teszik próbára. Ha önmagában nem lenne nagy próbatétel, hogy a gyereked – állítása szerint – halottakkal kommunikál, Norman vállán legalábbis nem kisebb teher nyugszik. Nem csak elhunyt nagymamájával néz izgatottan horrorfilm-maratont, szülővárosában, Blithe Hollow-ban lépten-nyomon szellemekbe botlik, akik egyedüli „barátként” képesek a kívülálló fiúcskának társaságot nyújtani. A suli és a kis közösség margójára taszított Norman aztán a várost sújtó évszázados átok árnyékában lesz fontos kulcsszereplő.
Gyerekfilmhez képest már a Coraline és a titkos ajtó is meglepően sötét tónusokban fürdőzött, ezt, ha lehet, még tovább fokozzák a ParaNormannel. A Chris Butler-Sam Fell rendezőpáros legnagyobb bravúrja épp az, hogy a halál-tematika olcsó elviccelése helyett patikamérleggel adagolják a nyersebb, érettebb humort, az elmúlás bús melankóliáját, a szerettünk elengedés utáni megkönnyebbülést és a sarkon túl ólálkodó Kaszás baljós jelenlétéből fakadó atmoszférát. Nagy közönséggel néztem a haláli filmet, így bizonyíthatom: nem csak felnőttfejjel lehet élvezni a ParaNormant, a kisgyerekek is teli pofával röhögtek egyes poénokon és felettébb mulatságosak gegeken, az pedig már csak hab a tortán, hogy a kortárs fősodorbeli animációra jellemző, kettős beszédben, popkulturális és horrorfilmes (retro) utalásokban gyökeredző korhatár-kétfenekűség is jelen van. Amikor Norman mobilja a Halloween szintetizátor-témájával csörög, majd kinéz az ablakon és ott újdonsült és hasonlóan kiközösített cimborája, a duci Neil Jason-féle hokimaszkban várja őt a kiteregetett holmik mellett – na, azt majdnem megkönnyeztem.
Persze a szemüveg alatt nehéz lett volna a könnyeimet törölgetni, mert természetesen háromdimenziós a film, és miként a Coraline és a titkos ajtóban, itt is káprázatos nászban egyesülnek a bábok és a CG-effektek, kivált a mi világunk és a túlvilág közti átlépések lélegzetelállítóak. Féltő animátori részletességgel vannak kidolgozva nem csak az imádnivaló karakterek, de a díszletek és a legapróbb kellékek is, Norman parádés szörnyrelikviákban dúskáló szobájától kezdve a kattant nagybácsi lerobbant viskóján keresztül a félelmetes kísérteterdőig. A halálkultusz végigkíséri a ParaNormant, de miként a főszereplőnk is képes lesz megértetni magát az őt körülvevőkkel, a szellemekről is kiderül, hogy szándékuk mégsem olyan halálos, és még a boszorkány kilétéről és Salembe illő, tragikus múltjáról is meglepő dolgokat tudunk meg. A katartikus finálé túlvilági lebegése impozáns, a lezárás pedig, halál ide vagy oda, bájos és pozitív. Mert a másságot el kell elfogadnunk, helyet kell biztosítanunk neki, akár a halottakkal diskuráló Normanről, akár a túlsúlyos Neilről, akár Neil, titkát csak a játékidő végén felfedő bátyjáról van szó. Vagy a családi tévézés közben a kanapén kötögető halott nagyiról. Vagy esetleg a CG-dömpingben megbújó, mesés stop motion filmekről.
Utolsó kommentek