2650 hektoliter művér – ez az eredeti film „fogyasztásának” körülbelül a háromszázszorosa. A minden ízében rettenetes remake csupán ebben a versenyszámban tud Sam Raimi kultklasszikusára licitálni.

Kezdjük egy vallomással: imádom Raimi Gonosz halott-trilógiáját. Pont. A cikk megírása előtt ellenőrzésképpen sokadszorra is megnéztem az első részt (annakidején egy kisebb vagyont adtam ki ezért a kiadványért), Alvarez újráját követően ráadásul szükségem is volt egy kis megnyugvásra, egy kis kulturált horror-babusgatásra. Nem mintha olyan felkavaró lett volna, ó, nem, félreértés ne essék! Épp ellenkezőleg, minden undormányosnak szánt gore-pillanata és tőből levágott végtag ellenére nagyon is unalmas, mi több, dühítően együgyű lett a remake. Az 1981-es remekmű uzsonnapénzből, egy csapat lelkes mozimegszállott lelkesedésének köszönhetően lett az első video nasty-k egyike, magán viselve Sam Raimi őrült géniuszának legfontosabb kézjegyeit, a később kultikonná avanzsáló Bruce Campbell hathatós közreműködésével. Alvarez Magyarországon épp ma DVD-forgalmazásba kerülő borzadványa azonban inkább az explicit trancsírt preferáló horrorfilmek útját választotta, midőn egy csapat tucatfiatal tereltetik a vágóhídra.

A prológustól eltekintve egyedül az opus premisszája érdemel dicséretet, hiszen egy mára csontig nyúzott és cafatokra tépett (A ház az erdő mélyén, ugye) zsánerben igenis ki kell találni valami épkézláb, hihető okot a nyaraláson/telelésen kívül, ami egy társaságot egy isten háta mögötti erdei kunyhóba csal. Báránykáink ezúttal tehát intervenció keretei között, egy junkie barátnőjük sokadik leszokási kísérletét asszisztálandó költöznek ki a szóban forgó viskóba, ahol ama bizonyos ördögi passzusok felolvasása után kezdetét veszi a vériszamos haddelhadd. Kétségtelenül tetszetős alaphelyzet, ami rögtön megalapozza a baljós hangulatot, és még apropót is ad arra, hogy a lassacskán eszét vesztő Mia látomásait és hisztijeit a többiek eleinte egy őrjöngő narkós elvonási tüneteiként kezeljék. A dicséretnek azonban ezennel vége is szakad. Ami eztán következik ugyanis, az nem más, mint egyrészt a ’81-es film bizonyos szcénáinak megismétlése (ami remake lévén még nem is lenne akkora szentségtörés), másrészt elkeseredett kísérletsorozat a közönség vacsorájának előcsalogatására. Búcsút kell intenünk az eredeti nyugtalanító kísértethangulatának és beteges, mindfuck humorérzékének, amely oly gyönyörűen ellenpontozta az emiatt még hatásosabbá váló horror-momentumokat. Éneklő, kántáló, vigyorgó élőhalottak? Valaki? Persze lehet, hogy mai szemmel könnyű fanyalogni, s a belsőségként használt, zöldre festett kukoricapépen, vagy például a latexbokán élcelődni, amelyben az egyik démon egy ceruzával vájkál, míg a remake-ben valóban sokkal kifinomultabbak a maszkok és az effektek. Ám ezt a „párharcot” kizárólag technikai fronton nem lehet megnyerni.

Raimi Gonosz halottja a mai napig az egyik legkreatívabban megrendezett indie horrorfilm (mondjuk a Peter Jackson-féle Hullajóval holtversenyben), tanítani valóan fokozza a suspense-t, hatásosak a sokkfeloldások, tele van Raimire jellemző formai bravúrokkal és nagyszerű ötletekkel, míg Alvarez megelégszik végtaglevágások és egyéb gyomorforgató aktusok premier plánban történő bemutatásával. (Rutinos nézőként amúgy is csak egyszer-kétszer szisszentem fel igazán.) Meggyőződésem szerint a jó horrorfilmhez két dolog szükséges: szereplő vagy szereplők, akikért izgulni lehet, akiknek érdekel a sorsa, illetve hátborzongató atmoszféra: főleg terror, nem trancsír, elsősorban rettegés, nem undor, legfőképp intellektuális, és nem zsigeri impulzusok. Campbell Ash-e a cimborái fogyatkozásával lépett elő melodrámai veszteséggel bíró főszereplővé olyannyira hatásosan, hogy kultsztárrá nemesedve a vállán tudta továbbcipelni az egyszemélyes mutatvánnyá váló franchise-t. Alvarez filmjében ellenben egy emlékezetes szereplő sincs, csupán arctalan próbababák ők, akiken válogatott borzalmakat lehet sorozatosan végrehajtani, mindenféle komolyabb következmény, a befogadóra gyakorolt hatás nélkül. Mert nem érdekel a sorsuk, nem izgulok értük. Unatkozom. Nagyon unatkozom. Szó szerint vérzivatarban úszik minden a vásznon és én unatkozom. Egy kisiskolás logikájával: jó horrorfilmen márpedig nem kéne unatkoznom. Vagyis a Gonosz halott rossz? Igen. Rossz.