Van abban valami egészen fantasztikus, mikor az egykori Neo első filmrendezésében a saját imidzsét küldi küzdőtérre.
(Az ázsiai filmmel foglalkozó Keleti Expedíció rovatunk további cikkeit errefelé találjátok!)
Keanu Reeves sztoikus, kifejezéstelen ábrázata és egykedvű, monoton hanghordozása a Mátrix-trilógiát követően otromba viccek és mémek termékeny táptalaja lett, a kanadai származású színésznek azóta csak kevésszer sikerült elfogadható munkával megörvendeztetnie a közönségét. (Ezek közé tartozik a Kamera által homályosan, a Pippa Lee négy élete és még hellyel-közzel a Henry bűne is.) Átállt hát a kamera másik oldalára és előbb egy pozitív visszhangot verő szakmai dokumentumfilmet készített a digitális filmre való átállásról, az analóg filmezés alkonyáról (Side By Side), majd nekiveselkedett 2008 óta tervezett direktori bemutatkozásának is, melyet a Mátrix-filmek közben elsajátított harcművészetek és az akkoriban megismert kollégák előtti személyes tisztelgésnek szánt. A Man of Tai Chi-t így részben országos cimborája, a főszerepet alakító Tiger Hu Chen élete és kaszkadőri munkássága inspirálta, részben az a törekvés, hogy Reeves ismét a legendás akciókoreográfussal, Yuen Woo-pinggel szeretett volna együtt dolgozni. A végeredmény egy őszinte és igazán impresszív kínai harcművészmozi lett, már ami a rendre lezajló bunyókat illeti, ugyanis a gyöngyvásznon a tai chi eleddig igazán alulreprezentált volt; azt sem tudtam, hogy lehet küzdelemre alkalmazni. Sötét tudatlanságomra parádésan megtervezett, klausztrofobikus ökölpárbajok derítenek némi fényt, miközben Tiger Chent, a tehetséges, hétköznaponként futárként robotoló harcost magába szippantja egy illegális underground szervezet, ami erőszakos bunyókat közvetít online egy igen tehetős és exkluzív közönség szórakoztatására.
A Man of Tai Chi valóban lehetne a mindenható faarc fétismozija: rezzenéstelen arcú a főszereplő, rezzenéstelen arcú a Donaka Mark nevű antagonistát alakító Reeves (és asszisztense), és rezzenéstelen arcú az utánuk kajtató rendőrnő, a film leggyengébb szálának göngyölítője is. Mert természetesen nem elég a látványosan megálmodott verekedések sorjázása, B-filmes szüzsé is kell egy megmentésre szoruló kolostorról, egy titkos bűntársaságról és a sötét oldalra tévelygő tai chi tehetségről. A csábító Donaka a yin, míg Tiger Chen hófehérbe öltözött mestere a yang, ez a dualitás, Chen harcművészetének evolúciója, régi és új ütköztetése szépen és kigondoltan kíséri végig a filmet, ahogy a párhuzamosan egymás mellé szerkesztett harcművész világbajnokság, valamint a mindenféle szabályt mellőző illegális verseny fordulói is hatásosan feleselnek egymással. Különösen akkor, mikor az egójától és az erőszaktól megrészegülő Chen csúnyán elbánik egy hivatásos versenytársával, mintha csak egy újabb véres játszmán venne részt. Reeves most egyben Morpheus és Smith ügynök: vonzó alternatívát kínál Chennek, de ha kell, akkor korunk szenzációhajhász valóságshow-inak pancsol be egyet (a’la Truman Show), vagy robosztus, sztoikus faarcán sztoikus álarcot (!) viselő kivégzőként vérfagyaszt. Fenyegető, fizikai szerepformálás ez, a hajdanán hajlékony-agilis Neóból mára már robotszerű Mátrix-ügynök lett, miként azt az igen hatásos finálé összecsapása során is láthatjuk. Védjegyévé vált előadásmódjában, levegős baritonján Reeves kacagtató one-linereket susog, ám ezeket nem lehet és nem is kell komolyan venni, mindezt szimplán csak rossz színészi teljesítményként leírni. Ezúttal nem.
Mert elvégre Neo (vagyis Reeves) a Mátrix: Forradalmak idején is már kimondottan egykedvű messiás volt, na persze, a világ megmentésébe is bele lehet fáradni. Mi lenne hát, ha feje tetejére állítaná a formulát, hagyná az egészet a fenébe és végre azt csinálná, amit szeret, és úgy, ahogy azt tőle mint színésztől mindenki megszokta? Faarcot akartok? Megkapjátok! Remélem, nem csak én keresek ott önreflexiós törekvést, ahol nincs is.
Utolsó kommentek